“Na és, milyen a házasélet?”
Paff.
Ismerős?
A tipikus kérdésözön kezdete. Én meg még próbálkozom is szépen megválaszolni őket, eleinte türelmesen, majd egyre jobban kifejtve őket, ami már a kezdődő őrület jele nálam. Nesze nektek, akkor itt a válasz, és irul-pirul mindenki, aki kíváncsiskodni merészelt.
És sokan nem értik. Nem hát, mert amíg nincs benne az ember, csak elképzelni tudja, milyen is a házasélet.
Nos, mindenki megnyugtatásául közlöm: nem különb, mint a nem-házasélet.
Nekem adott egy pluszt az a bizonyos IGEN, az a fránya papír, amit olyan sokan csak fölösleges rosszként titulálnak, mert félnek elköteleződni. Nekem igenis jelent valamit, nem is akármit: igen, itt ez az ember, aki az életét a kezembe adja, támaszkodjunk egymásra, mostantól te vagy a Társam, te vagy a családom, TÉGED választalak. És a két “idegen” onnantól egy család lesz. Igenis számít. Ad egy pluszt.
Az érzést, hogy amikor felkelsz vagy amikor lefekszel, a férjed arca mosolyog rád, aki úgy szeret téged, hogy még esküt is mondott róla, neked, Isten előtt, a család előtt…ezt az érzést nem lehet körülírni szebben, csak ha már megtapasztalja az ember, és hasonlóan érez, mint én, a kis érzékeny lelkületű…
Szóval milyen a házasélet? Hétköznapi. Ugyanakkor különleges. Ha azzá tesszük legalábbis. Rajtunk múlik, hogy hogyan éljük meg, meglátjuk-e az apró mosolyokat a társunk szeme sarkában, egy-egy kézszorításból erőt merítünk-e a következő nagy sóhajtásig, majd újra és újra… és menetelünk tovább. Együtt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: